Valahogy mindig nehéz elengedni azt akit szeretünk. Hiába tudjuk, hogy pár nap múlva újra találkozunk. Talán a legrosszabb rész a búcsú előtti utolsó pillanat. Egymás szemébe néztek, tudjátok, hogy eljött az idő, talán mindketten maradnátok, de valakinek mindig menni kell. Egy ölelés egy puszi egy intés és hátat fordítasz. Néha néha visszanézel várod hátha megfordul a másik. Vársz vársz és amikor látod, hogy megpillant és elmosolyodik, akkor tudsz nyugodtan elindulni, és elengedni őt. Hiába ilyen az ember. Persze utána még percekig gondolsz rá vissza, hogy jajj de jó volt ez az elmúlt pár nap, amikor minden nap találkoztatok, felidézed a jó pillanatokat, és utána szépen beleülsz a kocsiba, bekanyarodsz a nagyvárosi dugóba és a boldog gondolataiddal együtt hazaindulsz.
Motoszkál valami fura érzés a fejemben, nem tudom mi lehet az... Mindenesetre tudom azt, sajnos nekem is lépnem kell. Hiszen alapvetően én vagyok a gyengébb láncszem a rendszerben. Várni várni várni várni várni és közben másnak őszintén nézni a szemébe úgy, hogy tudod, hogy mit akarsz.... Nehéz ez a dolog, de bízok benne megéri.....
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.